Search

Absztrakt: Az onkoreumatológia a daganatképződés és a reumatológiai kórképek kapcsolatát jelenti. Számos összefüggés van a két orvosi szakterület között. Ezek egy része a reumatológiai kórképben szenvedő betegben jelentkező daganatokat, a másik fele pedig a daganatos betegen fellépő mozgásszervi jelenségeket foglalja magában. Az előbbi csoport keretében a reumatológiai betegségekben jelentkező szekunder tumorokat, a tumorasszociált antigének reumatológiai szerepét, a mozgásszervi betegségek kezelésére használt hagyományos és célzott terápiák esetleges onkogenitását és a korábban vagy jelenleg daganatos, mozgásszervi betegek fizioterápiáját tárgyaljuk. A másik nagy csoport magában foglalja a paraneoplasiás szindrómákat, az onkológiai kezelések (kemoterápia és immunterápia) lehetséges autoimmun-reumatológiai mellékhatásait, a hormondeprivatiós kezelés csonthatásait és a mozgásszervrendszer primer és szekunder daganatait. Orv Hetil. 2020; 161(28): 1151–1165.

Introduction: In idiopathic inflammatory myopathies, the presence of anti-Jo-1 antibody defines a distinct clinical phenotype (myositis, arthritis, interstitial lung disease, Raynaud’s phenomenon fever, mechanic’s hands), called antisynthetase syndrome. Aim: To determine the demographic data as well as clinical, laboratory and terapeutical features of anti-Jo1 positive patients, followed by the department of the authors. Method: The medical records of 49 consecutive anti-Jo1 patients were reviewed. Results: Demographic and clinical results were very similar to those published by other centers. Significant correlation was found between the anti-Jo-1 titer and the creatine kinase and C-reactive protein levels. Distinct laboratory results measured at the time of diagnosis of the disease (C-reactive protein, antigen A associated with Sjogren’s syndrome, positive rheumatoid factor), and the presence of certain clinical symptoms (fever, vasculitic skin) may indicate a worse prognosis within the antisyntetase positive patient group. Conclusion: In the cases above more agressive immunosuppressive therapy may be required. Orv. Hetil., 2016, 157(15), 575–583.

The authors discuss a rare case of a 25-year-old female patient having dermatomyositis associated with celiac disease and ulcerative colitis. The idiopathic inflammatory myopathies are systemic, chronic, immune-mediated diseases characterized by proximal, symmetrical muscle weakness. Many examples from the literature refer that celiac disease occurs more often in patients with myositis than in the general population, but its association with ulcerative colitis is a real rarity in the international literature. Orv. Hetil., 2014, 155(26), 1033–1038.

Idiopathic inflammatory myopathies are systemic, immune-mediated diseases characterized by proximal, symmetrical, progressive muscle weakness. The aim of this work is to give an overview of the biological therapy used in the treatment of idiopathic inflammatory myopathies. The authors also focus on novel results in the therapy directed against the B- and T-cells. They emphasize the importance of new trials in these diseases which may lead to the introduction of novel therapeutic options in these disorders.Az idiopathiás inflammatorikus myopathiák szisztémás, a proximalis végtagizmok progresszív, szimmetrikus gyengeségével jellemezhető immunmediált betegségek. A szerzők áttekintést adnak a gyulladásos izombetegségek esetén alkalmazott biológiai terápiáról. Külön figyelmet fordítanak a B- és T-sejt-gátló terápia legújabb eredményeire. Rávilágítanak az új tanulmányok fontosságára ezen betegségekben. Mindez elvezethet új terápiás lehetőségek bevezetéséhez is. Orv. Hetil., 2014, 155(1), 3–10.

Idiopathic inflammatory myopathies are systemic autoimmune diseases characterized by symmetrical proximal muscle weakness. One of them is the subgroup of necrotizing autoimmune myopathy, which has recently been recognized as a separate entity. In addition to the typical symmetrical muscle weakness, it is characterized by very high creatine kinase levels, myopathic triad in the electromyography, and myocyte necrosis without significant inflammation. The paper aims to review this rare entity, which has to be diagnosed and treated quickly in every case. Orv. Hetil., 2012, 153, 1502–1507.

Polymyositis-dermatomyositis is a rare systemic autoimmune disease which belongs to the class of idiopathic inflammatory myopathies. The disease exhibits high inter-individual variability, but chronic myositis is a common feature. As different manifestations often appear in atypical forms, establishing the precise diagnosis can be rather complicated. The prognosis and the patient’s life expectations highly depend on whether the clinician considers this possibility in the diagnostic process or not. The authors present the case of a 50-year-old woman who was referred to hospital with suspected myopathy by her general practitioner. The history of the patient, the overall clinical picture and some marked laboratory abnormalities raised the possibility of polymyositis-dermatomyositis, which was unequivocally confirmed by immunological tests. Drug therapy was started immediately with the administration of high dose corticosteroid (1–2 mg/kg/day methylprednisolone), which was found to be an effective strategy leading to fast and remarkable improvement in the patient’s condition. From the first hospital day, the patient also received insulin therapy in order to prevent any potential corticosteroid-induced imbalance in her carbohydrate metabolism. The long-term patient management was provided by an interdisciplinary team the members of which (both clinicians and other health care professionals) worked according to a co-ordinated, complex care plan, and managed not only the “physiological functions” but the different psychological and social problems as well, which are usually associated with the disease. The follow-up period of this polyphase disease process lasted for 4.5 years, during which only two relapses occurred, and muscle strength typically varied between 3 and 4 on a five grade scale with the exception of the relapse periods. Good outcome was attributed to the strict follow-up and individualized therapy/care. Orv. Hetil., 2012, 153, 467–474.

Inflammatory myopathies are chronic, immune-mediated diseases characterized with progressive proximal muscle weakness. They encompass a variety of syndromes with protean manifestations. The aims of therapy are to increase muscle strength, prevent the development of contractures, and to manage the systemic manifestations of the disease. This is a complex treatment which requires routine and wide knowledge. The most important task is to recognize the disease and guide the patient to immunologic center. Although the first line of therapy continues to include corticosteroids, there are a multitude of agents available for treating patients with myositis. There are several different immunosuppressive agents which may be applied alone or in combination with each other, as well as an increasing number of novel and exciting biologic agents targeting molecules participating in the pathogenesis of inflammatory myopathy. Physiotherapy and rehabilitation in the remission period may significantly improve the functional outcome of patients with these disorders. Orv. Hetil., 2011, 152, 1552–1559.

Az idiopathiás inflammatoricus myopathiák szisztémás autoimmun megbetegedések, amelyek krónikus izomgyulladás által okozott progresszív izomgyengeséggel, továbbá egyes belső szervek, úgymint a cardiovascularis rendszer, a tüdő és az emésztőrendszer elváltozásaival jellemezhetők.Cél:79 juvenilis és felnőtt korú dermatomyositisben szenvedő beteg adatai alapján a betegség kórlefolyásának és a relapsusok gyakoriságának, továbbá a túlélési valószínűségének bemutatása.Módszer:A szerzők retrospektív módon elemezték 44, a Bohan- és Peter-féle diagnosztikus kritériumrendszer alapján 1976 és 2004 között diagnosztizált juvenilis dermatomyositisben szenvedő gyermek adatait. A túlélési valószínűséget a Kaplan–Meier-módszer segítségével számították ki. A juvenilis dermatomyositisben szenvedő gyermekek adatait 35 felnőtt dermatomyositises beteg adataival hasonlították össze.Eredmények:A betegség kórlefolyása az esetek több mint felében monofázisos volt, míg a betegek egyharmada policiklusos formában szenvedett. A relapsus kockázata a remissziót követő első évben volt a legnagyobb. A juvenilis betegek közül senki sem hunyt el, míg a felnőtt korú betegek között négy betegséghez köthető haláleset is előfordult.Összegzés:Nem találtak összefüggést a relapsusmentes túlélés és a betegség kezdeti terápiája között (glükokortikoid önmagában vagy immunszuppresszív szerrel kiegészítve). A betegek jelentős aránya szenvedett policiklusos vagy krónikus lefolyású betegségben. A relapsusok jelentkezésére egy hosszabb betegségmentes intervallum után is számítani lehet, ezért mindenképpen javasolt a betegek hosszabb távú követése, legkevesebb 2 éven keresztül. Bár igen kedvező eredményeket találtak a betegség túlélésével kapcsolatban, további vizsgálatok szükségesek a betegség funkcionális kimenetelét illetően.