Search

A tanulmány azt a kérdést vizsgálja, hogy a választótáborok polarizáltsága hogyan függ össze a gazdasági teljesítménnyel az európai demokráciákban. A szakirodalom gyakori feltételezése, hogy a választótáborok polarizáltsága növeli a bizonytalanságot, rontja az elszámoltatást, és csökkenti a kormányzati hatékonyságot. Összességében az feltételezhető, hogy ezek miatt a hatások miatt a polarizáltabb országoknak a gazdasági teljesítménye is gyengébb, mint a kevéssé polarizáltaké. Az összefüggés empirikus vizsgálatára viszont – különösen az európai országok kontextusában – ezidáig kevés munka vállalkozott. A tanulmány 30 európai demokrácia 2002–2013 közötti adatait vizsgálja. Számos változó- ra kontrollálva a hipotézisnek megfelelően fordított irányú, szignifi káns és volumenében igen jelentős összefüggést talál a pártos polarizáció és a gazdasági teljesítmény között. A választótáborok közötti erős pártos megosztottság tehát nem csupán a politikai kommunikáció vagy a választói viselkedés-kutatás szempontjából fontos kérdés, hanem összefüggésbe hozható a gyengébb gazdasági teljesítménnyel is.

A cikk Silvio Berlusconi és Orbán Viktor politikai vezetését hasonlítja össze. A deskriptív összehasonlítás mellett (1) populizmusukra, (2) a politikájuk révén előidézett változásokra fókuszál, továbbá arra, hogy (3) a politikai vezetők milyen típusát testesítik meg. A cikk fő tézise, hogy bár mindkét vezető új korszakot hozott a politics dimenzióban, Orbán hatékonyabb volt a közpolitika (policy) és az intézményrendszer (polity) átformálásában. Berlusconitól eltérően új politikai rezsimet hozott létre, autoriter elemekkel kiegészített demokráciát. Míg Berlusconi tranzaktív, Orbán transzformatív vezetővé vált. Mindketten populisták politikájuk tartalmát és módszereit illetően, de populizmusuk ideológiai értelemben különböző természetű. Míg Berlusconi liberális, Orbán illiberális populizmust képvisel.

Az írás kísérleti módszerrel vizsgálja a pártok megítélésével kapcsolatos különféle kognitív torzításokat. Célja annak feltérképezése, hogy milyen összefüggés van a választók gondolkodásában a választott párt esélyessége és minősége között, illetve a szavazás maga hogyan hat az esélyesség és minőség érzékelésére. A kutatás két korábbi kísérletet replikál a magyar választók egy, a 2014-es országgyűlési választások során lekérdezett mintáján. Regan és Kilduff (1988) kutatása azt mutatta ki, hogy a szavazat leadása szignifi kánsan növeli a párt győzelmi esélyeit a választói szemében. Frenkel és Doob (1976) kutatása szerint pedig a szavazás után nem csak esélyesebbnek, hanem jobb jelöltnek is tűnik a párt a választói szemében. A magyar adatok ezzel szemben nem támasztják alá azt, hogy a szavazásnak bármilyen véleménytorzító hatása lenne. Ilyen hatást sem a választott párt esélyeinek megítélése, sem a kormányzásra való alkalmassága, sem pedig a nézeteivel való egyetértés terén nem sikerült kimutatni. Ezzel szemben a választott párt esélyessége és minősége között egyértelműen van kapcsolat. Bár a pontos oksági mechanizmus tisztázására a választott kísérleti módszer nem alkalmas, az írás érvel amellett, hogy a hatás mindkét irányban fennáll. Azaz, hogy a választók egyrészt vágyvezérelten gondolkodnak, tehát esélyesebbnek látják azt a pártot, amelynek a győzelmét kívánják, másrészt védik magukat a csalódástól, és alacsonyabbra értékelik a választott pártjuk minőségét, amennyiben az nem esélyes a győzelemre.

A tanulmány a Hungarian Comparative Agenda Project adatbázisait használva a médianapirend és a közpolitikai napirend közötti összefüggést vizsgálja, azt feltételezve, hogy a 2010–2014-es kormányzati ciklusban a "politikai kormányzás" hívószavának megfelelően a közpolitika-csinálást messzemenően meghatározták a kormányzat kezdeményezései. Vagyis a médiatematizációnak csekély volt a hatása arra, amiről az országgyűlésben beszéltek és amiről döntést hoztak. Sőt, a kutatás abból indul ki, hogy a politikai kezdeményezések magát a médianapirendet is eluralták, tehát a média csak csekély mértékben volt képes saját agendát létrehozni. Mindez feltehetően a kormányzati stílussal, valamint Magyarország gyenge közpolitikai képességeivel magyarázható.